„Persze, jobban örülnék, ha Pihe még élne, de ha egyszer meg kellett halnia, legalább volt valami értelme.”
Petra Soukupová: Hová tűnt Hópihe?
„Úgyhogy odaálltam apu elé, és megmondtam neki, hogy szeretnék egy kutyát, ami csak az enyém. Ő erre azt felelte, hogy még kicsi vagyok, és gyerekeknek nem szokás kutyát venni, a kutya nem játék. Később meg is feledkeztem az egészről, mert még tényleg kicsi voltam.”
Ha olyan könyvvel szeretnétek megajándékozni olvasó iskolásaitokat, melynek levegőjébe, ha beleszippantanak, az élethez kapnak tőle bátorságot, Petra Soukupová Hová tűnt Hópihe? című kisregénye jó választás. Annyira hiteles, hogy érzésem szerint nincs az a kamaszodó csemete, aki kifogást találhatna rajta. Soukupová úgy tárgyalja végig a kutya után vágyódó, majd aztán egy nem könnyű (siket és nehezen nevelhető) kutyát kapó Martina kalandjait, hogy az elbeszélés minden ízében ismerősnek fog tűnni – akkor is, ha nekünk még sosem volt saját kutyánk, akkor is, ha soha nem laktunk erdei üdülőfaluban, ha soha nem születtek iker kistesóink, s nem éreztük magunkat egy percig se igazságtalanul lepattintva szüleink által.
Martina élethelyzetében nincsen semmi kirívó, ritka vagy túlságosan nehéz. A hófehér, szökős-morgós kutyakölyök és szemünk előtt cseperedő gazdája azonban mégis lélegzetelállító kalandokba képes keveredni belterjes kis világuk határain. Igaz, mindehhez az is kell, hogy Martina nem egy szobájában sminkelő leányka, olykor nagy port verve kavarog benne az önállóság iránti vágy a szülői ház törődése és elfogadása utáni természetes szomjúsággal.
„Franta a legjobb barátom lesz örökre, és Káját és Bohoust is tökre bírom, meg főleg annak örülök, hogy minden barátom fiú, mert nem tudom, lányokkal miről beszélgetnék, ki nem állhatom a szoknyákat meg a ruhákat, a harisnyát pedig végképp utálom.”
„Nekünk nincs se tévénk, se számítógépünk, a tévénk nemrég elromlott, és a szüleim azt mondták, nincs szükség újra. Számítógépet nem használnak, szóval minek, telefonja is csak apunak van, egy régi nyomógombos. Úgyhogy én teljesen kívülálló vagyok az osztályban, de szerencsére Franta, a barátom hasonló helyzetben van. Annyi, hogy az ő szüleinek pénze talán van, csak úgy gondolják, hogy ezek felesleges holmik…”
Bár a regény egy adott ponton nyomozásba fordul, a történet nem egyszerűsödik öncélú kalandjátékká, hisz a cselekmény szálai Hópihe rejtélyes haláláig sem csupán a felszínen szaladnak. Feltérképezhetjük a szomszédsági viszonyokat, a kiskamaszok barátságainak naponta változó szövetét, alkothatunk fogalmakat Martina családjának dinamikájáról, a legizgalmasabb fonalak mindvégig mégis Martina lelkének tájain tekeregnek – apró kis rezdüléseket vagy épp nagyobb mozgásokat lekövetve.
„Aztán jön a tél, Pihe baromira örül a hónak, első nap szaladgál és tombol, mintha még sosem látott volna havat, pedig tavaly látott már, vicces, hogy az állatok nem emlékeznek az ilyesmire.”
„Mennyit kell fizetned Králnak? – kérdi Apu.
– Hétszáz koronát. – Micsoda? Aranyból voltak azok a tyúkok? Mennyid van?
– Kábé háromszáz.
Hallgatunk, apu szívja a cigit, a kutya csámcsog, fúj a szél, és susognak a fák. Aztán apu a zsebébe nyúl, és ad egy kétszázast.
– Ez elég kell, hogy legyen, ha mégsem, mondd meg neki, hogy veszek neki élő tyúkokat. Meg hogy adja oda az egyik kinyuvadt tyúkot, megfőzzük levesnek.
– Nekem kell elmennem hozzá?
– Hát ki másnak? – mondja apu, elnyomja a csikket, és bemegy. Még hozzáteszi: – Kivénhedt komcsi.
– Ezt nem értem, de nem kérdezek rá.”
Az a természetes közelség, melynek feltételeit az első perctől megteremti Soukupová, annyira magával ragadó, hogy egy darabig felnőttként is keresni kell a szavakat arra, mi is történik velünk, olvasókkal. Naplót olvasunk? Vagy egy különleges „kint is-bent is”-perspektívából megírt felnőtt elbeszélés gyerekbarát verzióját? Az írónő – és kitűnő magyar fordítója, J. Hahn Zsuzsanna – képes arra, amelyre kevesen: a történet révén úgy kerülünk közel valakihez, hogy közben finoman tartjuk is a tőle való távolságot – van időnk és terünk magunkban keresgélni: hasonló fonalakat, hasonló rezdüléseket. Ez az olykor szikárnak, szenvtelennek, olykor nagyon is érzelmesnek és bensőségesnek ható elbeszélésmód emlékeztet azokra a játékfilmekre, melyekben kevés beszéddel, de lassú, részleteken hosszasan elidőző kamerajátékkal kísérve jelennek meg előttünk egy bonyolult cselekmény részletei: mindez fokozza a rejtélyességet, amely nem csak a történet dramaturgiáját érinti, de utal a lélek vagy az élet mélységeinek gyakran csak lassan feltáruló rétegeire is.
„Hogy képesek most nevetni? Iszonyúan dühös vagyok rájuk, lehet, hogy nem Pihe volt a világ legjobb kutyája, de a miénk volt, hozzánk tartozott, még ha Musiléknál lakott is, miért nem bántja őket, hogy meghalt? Anyu talán még örül is, engem viszont bánt, és ha valaki megölte, kiderítem, és nem ússza meg szárazon.”
„Átjön Franta és Kája, nem kérdeznek semmit, ezt szeretem Frantában, hogy megért, amikor nem akarok beszélni.”
Olyan kérdésekre kereshetjük együtt a választ, mint hogy milyen a jó kutya? Milyen a jó gyerek? Milyen a jó anya? Milyen a jó barát? Milyen a jó család? Milyen a jó élet? Van-e együttérzés? Számíthatunk-e a másikra? Milyen, amikor bőrünkön érezzük tetteink következményeit? Lehetséges, hogy nem minden és mindenki olyan, amilyennek elsőre tűnik? A kérdések felvetéséhez szükséges szabad pillanatokat vizuálisan Tereza Ščerbová nagy erejű illusztrációs munkája inspirálja.
„Bohouš azt mondja: – A kutyád már a mennyországban van, anyu mondta. Ott jobb neki.
Egy öregasszony, akit nem ismerek, mert a szomszéd faluból való, odafordul hozzá, és így szól:
– Ilyeneket nem mondunk, kisfiam.
Bohouš megkérdi: – Miért nem?
– Az állatok nem kerülnek a mennybe, mert nekik nincs lelkük – feleli.
Bohouš erre jajgatni kezd, én meg azt mondom a néninek: – Inkább magának nincs lelke! – és elrángatjuk Bohoušt a busz elejébe, nyugtatgatjuk, és sütit ígérünk neki…”
Martina útkeresésének történet végén vont mérlege szerencsére pozitív: hibáival együtt is szerető családban él, egyre jobban bízik az emberekben, a fiúk is legyeskednek körülötte – s egyáltalán egyre kerekebb a világ. Hópihe felejthetetlen ajándéka ez; s ha kicsit keresgélünk, mi is biztosan találunk egy-egy epizódot (hajdani vagy épp megélt) kamaszkorunkban, mely hasonlóképp egyszerre engedi megmutatkozni az élet árnyas és fényes oldalát.
„Megyünk tovább, és ott, ahol megtaláltam a halott kutyámat, még mindig a sörről beszélnek, és meg arra gondolok, hogy még ha Pihe meghalt is, ami persze rossz, legalább nem szándékosan ölték meg, szóval nem él itt egy igazán gonosz ember sem, és ez jó. Ráadásul több jó dolog is kiderült, például, hogy Zelenka egy tök kedves bácsi, és Šimon is klassz.”
(Felnőtt olvasóknak ajánlom a szerző Eltűnés c. elbeszéléskötetét, ahol ugyanezt a különleges mesélőkét élvezhetjük csak keményebb kérdések köré rendezve.)
Csirimojó, 2023
10+
Amikor Martina saját kutyáról álmodott, nem sejtette, hogy Hópihével csak a baj lesz. A kis fehér kölyök hamar megnőtt, és a szertelen nagy kutyát szinte senki sem kedvelte a faluban. De hogy bárki ártani akart volna neki, az addig meg sem fordult Martina fejében, amíg egy napon rá nem talált a hóban. Ekkor veszi kezdetét a nagy nyomozás, amelyben a régi barátok mellett az új fiú is Martina segítségére siet. Vajon sikerrel járnak? Kiderítik az igazságot?
Petra Soukupová egy valódi krimivel örvendezteti meg fiatal olvasóit, amelynek az a különlegessége, hogy létezik egy könyvpárja, az Így lesz a legjobb mindenkinek című családregény. Gyerek és felnőtt párhuzamosan olvashatja a két, különböző nézőpontból megírt történetet, és a szereplőkről beszélgetve együtt csodálkozhat rá a szövevényes emberi kapcsolatokra.
